Lionel Ray: A szív

Ez a bonyolult töviscsomó, a szív.
A vér munkája: falu

egy szeptemberi estén, a domb mögött,
kutyák nyargalnak össze-vissza.

És nem tudni, mit keresnek. Itt
néha lebomlik a távolság:

úgy rémlik, többé nem lesz hideg.
Éjszaka, semmi se mozdul. Itt vagyunk.

És mindenütt. Az éjszaka
tiszta helyszínén. Semmi

sem mozdul. Később se mozdul. Nem öregszik. Később
sem öregszik. Semmi se reszket.

Amiatt, ami nincs,
a látható, láthatatlan Éj miatt.

Fordította Bárdos László 

Nina Cassian: Túlvilági élet

Szabadon megírok mindent,
de minden terrorizál.
Említek egy sirályt
s már árnyéka eltakar,
halántékomba árnyékcsőre fúr,
árnyékvér csorog le arcomon.
Azt mondom “éhség” vagy “adio”
s az “éhség” kényszerít, szemem a gödrébe süllyed,
az “éhség” elolvasztja mellem és hasam,
jön az “adio” és széttépi szerelmem,
"adio" s már karjaim szétbomolnak
s minden zuhan a földre.

Leírom őket, hogy fölszabadítsam őket,
de nem tudnak mást, csak egymást megragadni, befalni,
szabadnak csak úgy érzik magukat, ha ölnek.
Nem hisznek versen-túli öröklétben.

Fordította Nagy László

Liliane Wouters: Testamentum

Alain Bosquetnek

Gyermekemre, ha ilyen nem él is,
akit egy férfi nemzett mégis,
hetvenhétszer kit nemzett gondolatban,
hétszáz és hét alakban,
hetvenhétszer akit mint a méhemnek mélye,
naptól oly vörös éjszaka szült a fényre,
derengő északi hajnalok kristálygömbje
nevelte őt, a gyermek, aki örökre
bennem él mint a te neved, Jahve, mélyen,
aki sohasem ölthet testet egészen,
gyermek, akit adok és kapok a szerelemben,
kinek tagjai ott mozdulnak a versben,
gyermekem, aki nem jöhet el halálom
napján búcsúzni, lefogni majd az ágyon
szememet, aki romló poraim nem kíséri,
a hulló rögöket nem fogja sírva nézni,
erre a gyermekre hagyományozom Isten,
az emberek és a kutyám előtt minden
javamat ezen élő napon (amely nem értem
kelt fel, és véget is ér, ahogy nekem is végem),
hogy szíve szerint használja majd halálom
után, ki anyja és apja is voltam egyben,
hogy használja majd rászállott testem, lelkem,
a megszámlált időt, és elképzelt világom:

Melyben semmi sincs, a földúlt eget,
a földet, melyen elkopott a talpam,
szobám négy falát, ahol éveket
éltem, s házamat, melyben másik hat van,

minden pénzemet, ami elfogyott,
– és az örömöt, mellyel elköltöttem
tanítást, ami rajtam nem fogott
– és az örömöt, hogy felejtek közben,

meg a meg nem élt, elmúlt napokat,
meg a már megélt, mégis elmúlókat,
a telő időt, hogy éltem sokat,
az örök időt, mely vissza nem hozhat,

szerelmet, ami ingyen kijutott,
szerelmet, miért drágán megfizettem,
szerelmet, amit adtam, s elfogyott,
szerelmet, ami vár valahol engem.

Gyermekemre, ilyen nincs nekem,
ám sejtjeimből mégis létre hívtam,
őt fogantam benn, test-mélyeken,
minden ölelés szebbé alakítja,
e gyermekre hagyom — jobbat, rosszabbat nem tudok —
mindazt, mit ez a nap kölcsönadott:

énemet, őt használhatom hitelbe,
hisz nem bírnám a magas kamatot,
nem választhattam arcot és nemet se,
(át kell venni, mit alább átadok):

odvas agyat mélyén zsúfolt fejemnek,
túl gyönge húst túl erős csontomon,
vért — túl sebes — s túl kurtákat lehellek
túl lágy szívet, mélyén bősz vér rohan

amely a port verte csak fel, e lábat,
e kart, amely csupán szelet ölelt,
térdet, ima kelepcéjébe zártat,
s amely üres, mint rég, e tenyeret,

szemet: csukott a lét árnyoldalára
— fájó hidny a dolgok egy fele —,
szemet: nyitott, bár a szemhéja zárva,
s lát sötétben, többet, mint kellene.

Gyermekemre, ilyen nincs nekem,
ráhagyom hát, listázza sorra
e pár tételt, idézze újra
konokon, ha már a régi szöveten,
melyet létem szegett, a nyomom elfoszolva:
van tizennégy dolog, mire nem voltam képes:
nálam nagyobb előtt fejem meghajtani
ujjal mutatni és tiporni, ki kicsi,
zúgni, ha zúg tömeg, elhallgatni, mi kényes,
a fehérek közül kiszúrni feketét,
lelni tíz igazat, megnevezni, ki bűnös,
viselkedni, ahogy az írva van, s előnyös,
hinni, megváltozik a tükrömben a kép,
ragozni szerelmet, de többesszámba téve,
kísértést állani, direkt sebezni mást,
és ködösíteni, mondani: „fityfenébe”,
s nem „francba”, ami nem illő, nem franciás.

Fordította Tóth Krisztina és Lackfi János

Nichita Danilov: Káin

Talán havazik, talán esők esnek
egy hullákkal borított mező felett.
A hó fekete és ragacsos,
az eső is fekete és hideg.
Talán havazásban, talán az esőben
egy vézna ember vonul
vörös pelerinben.
Az ember hórihorgas és az arca vörös.
Az ember maga fehér, de lehet, hogy fekete,
az arca viszont vörös.
Talán vörös, talán fekete madarak
köröznek fölötte és rikoltanak.
Talán havazik, talán esők esnek
egy hullákkal borított mező felett.
- Káin, Káin,
hol van a testvéred, Ábel?
- A testvérem vörös bárányt áldoz
a hullákkal borított mezőn.
Fölötte csendben őrködik az úr.
Talán havazik, talán esők esnek
egy hullákkal borított mező felett.
A hó fekete és ragacsos,
az eső is fekete és hideg.
Talán havazik, talán esők esnek,
egy ember térdel hullákkal
borított mező előtt.
Szomorú arca fehér vagy fekete.
Szomorú szemei kékek vagy feketék.
A haja szőke vagy fekete,
de a szemei szomorúak.
- Káin, Káin,
miért vagy olyan fekete, Káin?
- Hallgass, és nézd,
testvérem, Ábel vörös bárányt áldoz
a hullákkal borított mező felett.
Talán havazik, talán esők esnek.
A hó fekete és ragacsos,
az eső is fekete és hideg,
fölötte csendben őrködik az úr.
Talán havazik, talán esők esnek
egy hullákkal borított mező felett.

Fordította Jánk Károly

Hilde Domin: Feltarthatatlan

Saját szavunkat
ki hozza vissza,
az eleven,
az alig kimondott
szót? 

Amerre a szó repül,
elszáradnak a füvek,
elsárgulnak a levelek,
hó hull.
A madár visszatérne.
A szó soha,
az alig kiejtett szó,
a te szádba.
Más szavakat küldesz
utána,
szavakat, tarka, puha tollat.
A szó gyorsabb,
a fekete szó.
Mindig célhoz ér,
nem hagyja abba
a célhozérést. 

Jobb a kés mint a szó.
A kés lehet tompa is.
A kés gyakorta
elvéti a szívet.
A szó soha.

A végén ott van a szó,
mindig
a végén
a szó.

Fordította Hajnal Gábor

Jiszráél Efrát: A mélység bejárata

Tengerek mélységeibe nyílás vezet,
a hullámok alatt
ott foszforeszkál -

Hol Te meg Én a méllyel összeforrva aluszunk,
ajak-a-fülkagylón, és minden kagyló
hall: fülel -

És minden szó, amit kimondunk, gyöngy-álmát alussza még,
de egy pillanatra felfigyel,
és fénycsóvát küld, vékonyat -

S ez tör utat magának, visszatérve tör utat
a fülhöz, és a szájhoz, s ez is, ez is ugyanaz,
s ugyanegy-álomhoz elér.

Fordította Tandori Dezső

Derek Walcott: Európa

A telihold oly ádáz, megszámolhatom
a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
bungalók álmatlanul vergődő falán.
Csillagfény csöpög le a mandula
óntepsijére, gyűrötten ragyognak
a kaján felhők, mint a lepedők.
A szabados, mohó hullámverés
a falon átmorajlik, érzem, elmém
holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
mit az egyértelmű nappal kiszab,
lánnyá válik a fa, vízre hajol;
közeledik felé egy fekete hegyhát,
orrlyuka halkan horkan, a mezítlen
leány ezüsttel locskolja a mellét.
Megtartották volna az illő távolságot,
de a szűz hold behúzta szövetét egy
sötét felhőnek, és ők összeértek.

A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
de ha engedsz az ember-öklelésnek,
már látod a holdfényen át, valóban
mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk - 
túlfűtött vágyú béres irodalma.
Ki látta, hogy a szarvon összezárul
a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
ki látta, hogy a sistergő habok közt
fehér testén csillagok fénylenek fel,
ahogy vad és asszony jön a sötétben?
Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
fénylő horizont vonalán a habtaréj,
és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
paták és szarvak csillag-anagrammja.

Fordította Ferencz Győző

Wisława Szymborska: Megemlékezés

Erdőn szerették egymást,
napfényt szórt a harmat,
a hajuk teli lett lágy
földdel és avarral.

Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.

Kifésülni a földet
lementek a tóra;
csillagos halak úsztak,
látták lehajolva.

Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.

Füstölgött a fák képe
a hullámok fodrán;
kisfecske, add, hogy mindig
emlékezzenek rá.

Kisfecske, felhő-tüske,
levegő horgonya,
javított Ikarosz-sarj,
üdvözült égi frakk.

Kisfecske, cifra írás,
perctelen mutató,
kora-madári gótika,
mennyei kacsintás,

Kisfecske, hasító csend,
kacagó gyászruha,
szeretők glóriája:
könyörülj rajtuk.

Fordította Kerényi Grácia

Paul Éluard: Alig torzítva el az arcot

Isten hozzád búbánat
Jónapot búbánat
A szoba-mennyezet vonalaiba vagy beírva
Kedvesem szemébe vagy beírva
Nem te vagy a legfőbb ínség
Hisz a legszegényebb
Ajkakra is mosollyal ülsz ki
Jónapot búbánat
Szeretnivaló testek szerelme
Hatalma a szerelemnek
Melyből testetlen szörnyetegként
Szökken a szeretnivalóság
Megcsalódott fő
Búbánat szép arc.

Fordította Illyés Gyula

John F. Deane: A csönd

Meglestem egy fölöttünk áthaladó
üstököst, amely ezer év elteltével sem
fog többé visszatérni: láttam

a csillagrajt együtt sodródni
a silány fejlődés ember tákolta
MÉH-telepeivel az égen;

de teljesség és félelemmel vegyes csodálat
töltött be e kimondhatatlan éjszakában.
Valahol föld-szürkeségben ugatott

egy kutya; mielőtt elnémult, beszívtam
a csillagrajt és a csöndet, ahogy álltam ott
peremén a világnak, ahogy szétomolt

a csönd a szférák zenéjének
megszólalása előtt, amint egy zenekar hangol
a hangszerek harca és a nagy szimfónia

dörömbölése előtt, vagy miképp növények
és állatok végképp lecsöndesülnek,
mielőtt harsányan kiált az ember a domb mögül.

Fordította Turcsány Péter

Primož Čučnik: Hajók

Reggel érkeztek, beálltak a móló mellé.
Halrajokat csalogatott alájuk az árnyuk.
Árnyékuk idegenséget vetett
a szárazföldre, pupillákba szórták a reggeli visszfényeket,
utazók testét az éj pereméről.

Nem volt nevük. Madárcsőrük üresen meredt.
Fedélzetük, kezük és lábuk,
a kabinjuk, árbocaik.
A hálóik mind üresek.

Jöttek, lehorgonyozni üreges testüket.
Jöttek, hogy merítsenek az oltalom levegőjéből.
Elháríthatni a véletlen tengerészek kíváncsiságát,
kimondani a vízbefúltak sorsát, lakóhajókká lenni.

Az ajkukon, néma arcukon
zivatarok hemperegtek végig. Sötét tenger
verte a rozsdát, a bőr tört felszínét. Víz
az oldalukat. Roppant hullámok
hagytak nyomot homlokukon. Színt a hajban.

Nem látta őket senki. Senki se tudta,
hogy mikor feküdtek a kövek mellé századok mélyéről.
Kövek az időből. Senki sem láthatta.
Avagy most vannak itt. Nézzünk beléjük.

A fedélzet szélére lépünk, elfordítjuk a kormányrudat,
kiterítjük a hálókat. Most vannak itt.
A mi életünk. A tiéd.
Rájuk kensz félelmet, reményt.
Névvel fényképezed le fehér törzsüket.
Tisztítgatod őket és vigyázol, a tiéd.
Velük ébredsz, kelsz, mész,

És reméled, hogy jönnek még, ahogy eljöttek ezek.
Mikor felébredtél, ott voltak az ablakod
vásznán. Reggel érkeztek.
Megálltak a tornyaid mellett,
vidd a fedélzetre, amid csak van.
Mindent, amid csak van.

Elaludtál, mikor fölemelkedett a horgony.
Elaludtál, mikor engedett a hurok.
Visszaaludtál, mikor a távolban
kigyúltak a fények. Hajókat álmodtál,
hogy mozognak a szélben.
Hatalmas árbocot az égre.

Korán távoztak. Lassan csúsztak
a szélcsend olaján. Még visszalestek,
látja-e őket valaki. Senki sem hallotta őket,
a motorjukat. Senki sem érezte meg,
hogy mennyien maradtunk utánuk.

Üres kikötő.
A mólóról kémleljük a horizontot.
Árbocok után.
A lelked a nyílt térben.
A test minden reggel visszatér a mólóra.
Köpsz egyet. Vársz. Adsz. Nem elég.

Mikor jössz újra.
Mikor jönnek megint.
A hullámok visszatérnek a partra.
A városban kialszanak a fények.
Üres kikötő.
Hideg lélek a nyílt térben.
A test vissza a mólóra.
Láthatatlan hajók.
Mikor mered föl árnyékotok.
Mikor pihensz nyugtalan szív meg.

Fordította Lanczkor Gábor 

Al Berto: egy másik nap

bezuhan a keserű szív hajnalába
a feketeposzáta aki az imént még itt énekelt
most
az arc bánata elérte a szájat
hogy felégesse test és a föld
közelgő halálát 

de ha eljön a fátylak
érthetetlen fényeivel telt éjszaka
megállnak az órák – tárd ki szárnyad
sértsd fel a fojtogató eget és ne mozdulj
hadd lássam hogy töröd szét
azt amit gondolok és már nem írok – azt
aminek már nincs neve, amit úgy isznak ki
mint bürökpoharat a szakadék szélén
tested szépségének szomszédságában 

később majd
hagyom hogy a nap
tovatűnjön a felszálló hajóval
ami a rossz híreket szállítja 

és az elfelejtett dolgok sűrű szaga – a szemüveg
hogy lássam a tengert amit már nem látok és egy felparázsló ujj
a homokba rajzol egy arany- és szélablakot

Fordította Urbán Bálint

Ellen Niit: Az otthonok otthonokká terebélyesednek

A szoba csak lakás,
a ház csak ház.
Az otthon valami más.

Az otthonok idővel válnak otthonokká.
Mikor a kerti ösvény útilapui,
az aszfaltozott udvar
csenevész gizgazai
szívedhez nőttek,
mikor a szív gyökerei
áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton,
mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet,
akkor vagy otthon.

Az otthonok észrevétlen 
terebélyesednek otthonokká.
Szállingózó őszi levelek,
alvó vidékek fölött
vándorló felhők növesztik
napról napra, évről évre.
Az állandóág tudata, 
egy-egy bátorító
pillantás, érintés teszi
otthonná az otthont.
A minden reggeli
búcsúintegetés, 
az ablakon kopogó
csontos és lombtalan, deres és havas,
bimbós, virágos és lombos, ősszel
tenyerükön almát tartó ágkezek.

A házak is gyökeret vernek,
szobákat hajtanak, nyílnak,
virágoznak, magvakat szórnak szét,
ha már otthonokká
terebélyesedtek.

Fordította Kányádi Sándor

Sylvia Plath: Függőleges vagyok

De inkább vízszintes volnék.
Nem vagyok fa, gyökerem nem fogja a földjét,
Nem szív ásványi sót és anyai jót,
Márciusonként új leveleket se hozok,
Nem vagyok virágágyak szépe,
Nincs a láttomon Ah, nem kerülök mutatós képre,
Gyorsan, megismeretlen hullok szét.
Hozzám képest egy fa öröklét
Egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb,
S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom, együtt a kettőt.

Ma este, elenyésző csillagfény alatt
Fák és virágok szórják hűs illatukat.
Járkálok köztük, nem vesznek észre.
Néha azt gondolom, ha alszom, éjjel
Nagyon hasonlíthatok rájuk -
Gondolatok helyett csak a homályuk.
Lefeküdni, nekem ez a természetesebb.
Akkor az éggel nyíltan beszélhetek,
És hasznos lehetek, ha lefekszem végleg:
Akkor a fák egyszerre megérintenek, és a virágok rám érnek.

Fordította Tandori Dezső
   

Wole Soyinka: A menet

Ma akasztás van. A kivájt föld
visszaveri a súlyos menet lépteit.
A napfoltos falak
a rövidülő árnyakra dőlnek.

Hátul szemrésnyi buja kék.
Az imafal vak békességbe
menekül, szürkén hátráló zugait
becsukta. Ideges végtagok és

szemrezdülések, amelyek olykor
felnyikorgó, de sosem lebocsátott
felvonóhidat gondolnak
összetartozásuk és ingásom közé,

most elhúzódnak, mert az élő világ
a lecsapott redőnyű üres házban
elzárt, eltitkolt, tapintható szemekbe
nemlétüket hazudja. Tudom, a lélek
kiutazik a jelenidőből -

lépj. Bukj. Félj. Hullj. Halj,

elmondjam nektek? Mit? Leplezni, mit?
Én, aki elébük meredtem, láthatatlan,
aki fél lábbal megálltam a láb-nem-érte
meredélyen - nehogy vissza ne térjek?
Hogy elfogadtam őket? Hogy fölöttük
keringtem, és repültem alattuk, és az
útjukra igéztem őket, és mentem
a magamén, egészen a kifejezhetetlen
bekerítettség széléig? Mit mondhatok
nektek arról az ötről, aki fenn
a kötélen harangozott a csend
harangszavára?
Mit mondjak? Hogy a törvény szigorú?
Az ordas sötéttel bagzó roncsfalak
őrtornyaiból miféle suttogás
mennydörög ebbe a nappali
gyászba burkolt kötélrugdosásba?

Ne beszéljünk jogról, se bűnről.
Ott messze, a tíz- és tízezrektől vérfoltos
kezekben, amik az öt boldogtalant
a gödörre ítélték, a győzelem.
Itt semmi, csak a magányos tett.

Fordította Gergely Ágnes