Adonis: Szemeid nem láttak engem

Szemeid nem láttak engem
ártatlannak mint a sperma élő cseppje.
Nem láttak engem megérkezni
az ígéretek körmenetében,
lombot és villámokat vonszolva,
bárhová is lépjek.

Holnap, holnap
lángra kapva tavasszal,
tudnod kell majd, hogy én vagyok ő,
ki a magot táplálja.
Holnap, holnap
szemeid hinni fognak bennem.

Fordította Krusovszky Dénes

Yves Bonnefoy: A megváltozott fény

Immár másféle fény, amelyben látjuk egymást,
Immár megváltozott a szemünk, a kezünk.
Közelibb már a fa, s a forrás hangja élőbb,
Mélyebb a léptünk, halottak között.

Isten, nemlétező, tedd kezed vállainkra,
A testünk visszatérted súlyából faragd,
Lelkünkhöz ne vegyíts többé csillagot, erdőt,
Ily madárfüttyöket, ily árnyat s napokat.

Ahogy gyümölcs hasad, tagadd magad mibennünk,
S moss minket el magadban. Tárd fel a
Titkát annak, ami egészen egyszerű, s mit
Elnyeltek, tűztelent, a részvétlen szavak.

Fordította Timár György

Robert Bly: Meglep az este

Ami a közelünkben van, ismeretlen por,
Parton megtörő hullámok a hegy háta mögött,
Madaras fák, amiket sose láttunk,
Sötét hal húzta, mélybe merült hálók. 

Az este eljön; felnézünk és ott van,
Csillagok hálóján keresztül érkezett,
A fű finom szövetén keresztül,
Csöndesen átlépdelve a vizek menedékein. 

Sose lesz vége a napnak, véljük
Van hajunk, ami bizonyosan fényre született;
De végül is az éjszaka csöndes vizei megemelkednek,
És bőrünk messzire ellát, akárcsak az úszók teste.

Fordította Kántor Péter

John Updike: Őzek elleni védőhálóba akadt madár

A sövény úgy festhetett, mint bármikor,
tövén hullott mag, tiszafabogyó,
csak madártávlatnak szánt kis falat,
barnult tűlevéllel, földdel keverve -
természet jámborainak békés öblébe
alulról, lábon, tollborított feje
célirányosan szikráztatta szemét
ide-oda, csak fel nem, s ott volt a háló.

S egyszerre, micsoda kegy, észrevétlen,
törekvés feljebb, szárnyra kapni,
de láthatatlan korlát, verdeső szárny
lefogva, mély ösztönnek állj. Vakrémületben
verdesés, a napvilág, a levegő,
képtelen közelben szabadság körös-körül!

Hány ínséges óra tusa újra meg újra
a kínzó élet rohamaiban, mire
tokjába varrva a fénylő bogyószem,
s a szív, az apró, kusza bog kibontva?
Én meg nem mondom ebből a pamacs
súlytalan, szótalan, sármánypihéből
a háló sarkában, mit őz ki nem rág,
nem tör át nehézkedéssel perlő madárcsont.

Fordította N. Kiss Zsuzsa

César Calvo: Távollétek és késedelmek

II

A falakon is,
a levegőben,
az álmokból sarjadó üvegfűben,
a tenger villámot szikrázó tetőin.
Penésszel borított,
tojással a nedves homokba rajzolt,
hóba hulló madárként vérző,
az eső liánjaira felakasztott,
amit a wc-k falára véstem,
romok között bukdácsoló,
mint bárok bódult füstje,
szétszaggatott,
szent,
viharokhoz mérhetetlen,
védtelen fűrészpor nedves talpak alatt,
kitéve a némák nyálának,
a gyalázkodásoknak,
az árvizeknek,
a járókelők apró lökéseinek,
a szerelemnek:

Neved.

Tükörbe zárt szénpára,
higanykígyó,
egy elrontott harakiri csúcsán,
neved a koldusok kezébe zuhan,
neved mint egy kulcs a kút mélyén,
neved mint egy hamuszárny
ég mindenhol
a szívemen.

Fordította Urbán Bálint

Derek Walcott: Szerelem szerelem után

Eljön az idő,
amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,

s azt mondja, ülj ide. Egyél.
Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett

egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.
Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,

a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben.

Fordította Devecseri Gábor

Joachim Sartorius: A madarak ölelése

Hogy is volt a monda: a sólyomasszonyok
(közel s távol nem voltak férfisólymok)
repülés közben hirtelen megálltak,
mozdulatlanul lebegtek, és megnyitották
ölüket, és megtermékenyültek a széltől.
Egyikük a bölcsőm szélére ült,
mondta Leonardo, és farkával kinyitotta
a számat, és hevesen mozgatta benne
a tollát. Ucello a lovak hátán keletkező
fényreflexeket akarta megfejteni, ahogy őutána
Bonnard is ezért tanulmányozta 
a női karokat; azóta, mondta Leonardo,
a madarak repülését kutatom, a titkot.

"A madarak repülését a levegőben és a férfi
nyomát a fiatal nőben…”, bölcsőm
szélén ülsz, kettős szemedben
a hosszú lándzsa álma. Egymásra
nézünk, pihés halántékodra képzelem
magam, mielőtt még a kéz a karmai
közé szorítaná. Fehér szárnyakkal
a másikra fonódva, íriszben írisz:
így fekszünk égbe nyílva, és kiáltozunk. Lándzsám,
tollad szádba és számba szorítva, így
lebegünk, mozdulatlanul: feléd növekvő 
könnyűség, kíntalanul, távolság nélkül, mintha
fénytalpakon siklanánk, és újra csak titok.

Fordította Szijj Ferenc

Werner Aspenström: A folyó

Nem én ismétlem önmagam,
a látvány ismétli önmagát:
sziklák, telezsúfolva emberekkel,
- várják, hogy a hatalmas víz
eltörölje parányi sivatagjainkat.
   
Fordította Thinsz Géza
   

Ingeborg Bachmann: Harlem

Felhőhordókból kidőlnek a dongák,
minden aknából szakad az eső,
eső ugrál a tűzlétrák fokáról,
minden bádogon új zenét kereső.

Fekete város forgatja szeme fehérjét,
s minden sarkon a másvilág felé húz.
Az eső ritmusát lazítja hallgatás.
Leállítja magát az eső-blues.

Fordította Márton László

Maya Angelou: Egyedül

Fekszem, gondolkodom
Éjszaka óta
Hogyan találjam meg lelki békém
Ahol a víz nem szomjas
És a cipó nem kőkemény
Elértem már valamit
És nem hiszem, hogy hibáztam
Ám senki,
De senki
Sem tudja megcsinálni egyedül. 

Egyedül, mindenki egyedül
Senki, de senki
Sem tudja megcsinálni egyedül.

Van néhány milliomos
Akinek sok a felesleges pénze
Feleségeik rohangálnak akár a kísértetek
Gyermekeik bluest énekelnek
Drága orvosokat fogadnak
Hogy gyógyítsák kőszívüket
De senki
Nem, senki
Sem tudja megcsinálni egyedül.

Egyedül, mindenki egyedül
Senki, de senki
Sem tudja megcsinálni egyedül.

Ha most közelebb hajolsz
Elmondom, neked mit tudok
A sűrűsödő viharfelhőkről
A készülődő szélviharról
A versengő férfi fájdalmáról
És hallhatod nyöszörgését,
Mer’ senki,
De senki
Sem tudja megcsinálni egyedül.
 
Egyedül, mindenki egyedül
Senki, de senki
Sem tudja megcsinálni egyedül.

Fordította Nagy István Paphnutius

David Herbert Lawrence: A teknőc kiáltása

Azt hittem, néma,
azt mondtam: néma,
és akkor meghallottam a kiáltását.

Először csak egy gyönge sikolyt
az élet mérhetetlen hajnalából,
messziről, olyan messziről, mint az őrület: a látóhatár pirkadó széle alól,
messzi, nagy-messzi, távoli sikolyt.

A teknősbéka in extremis.

Miért vagyunk a szexualitás keresztjére feszítve?
Miért nem hagytak meg kerek-egésznek, egymagunkban befejezettnek,
ahogy kezdtük,
ahogy ő is kezdte, tökéletesen egymagában?

Távoli, fülünknek való sikoltás volt,
vagy közvetlenül a plazmában hangzott föl?

Rosszabb, mint az újszülött sírása,
sikoly,
nyögés,
kiáltás,
diadalének,
haláltusa,
vajúdás-jaj,
beismerés,
egy egészen kicsi, távoli csúszómászó az első hajnal pillanatában.

Csatakiáltást hallató, győzelmes, éles-gyönyörű a halálsikolyos hüllő:
miért hasadt meg az ég kárpitja?
Ez a lélek beszakadt membránjának cikkanása?
A férfilélek membránja
félig zenei, félig rettegő cikkanással szakadt szét.

Keresztrefeszítés.
A hímteknőc odatapad a nehézkes nőstény odufalának hátuljához,
fölmászik, ráfeszül, szétterpeszkedik, kinyúlik a páncéljából
teljes teknőc-meztelenségében,
hosszú nyak, kitolt, sebezhető végtagok, szétterpesztve a nőstény házának tetején,
és a mély, titkos, mindent áthatoló farok meghajlik a nőstény falai alatt,
kinyúlik és nyomul feszesen, s mégjobban kinyúlik gyötrődve a végső megfeszülésben,
míg hirtelen, az egyesülés görcsében, szeretkezve, lökdösődő ugrással, ó!
kinyitva elnyújtott nyakából összeszorított arcát,
azt a törékeny kis nyögést hallatja,
éppen-csak-hallhatóan
rózsaszín, repedt, öregember-szájából,
kiadva a lelkét
vagy pünkösdi sikolyként megkapva a lelkét.

A sikolya, a pillanatnyi lecsillapodása,
az örök csönd pillanata,
de nem könnyebbül meg s egy újabb pillanat múlva az egyesülés hirtelen, ijesztő lökése, és rögtön
utána a kifejezhetetlenül gyönge nyögés -
és így tovább, míg testem utolsó plazmája is visszaoldódott
az élet őseredeti kezdetlenségébe, a titokba.

Így párzik és így sikolt
időről időre, azzal a gyönge, tépett sikollyal
minden lökés után; gyötrelmes szünetek,
a teknőc-örökkévalóság,
korok hosszán tartó teknőc-szívósság,
szív-dobogás, lassú szív-lüktetés, a következő görcsig kitartó.

Emlékszem, mikor kisfiú voltam,
hallottam egy béka sikolyát: lábát bekapta egy rácsapó kígyó;
emlékszem, mikor a kecskebéka először brekegett bele a tavaszi koncertbe,
emlékszem, hogy hallgattam a vadludat az éjszaka torkából:
visszhangozva kiáltott a vizek tükre fölött;
emlékszem az első alkalomra, mikor a sötétben egy bokorból
a csalogány éles kiáltása és gyöngyöző szava fölverte lelkem szakadékait;
emlékszem a nyúl sikolyára, mikor az éjféli erdőn mentem át;
emlékszem a folyató üszőre, bőgött és bőgött órákon át, csökönyösen, elnémíthatatlanul;
emlékszem első ijedtségemre, mikor szerelmes macskák vérborzongató nyávogását meghallottam;
emlékszem a megrémült, sebesült lóra, a távoli villámra,
és messze futottam egy vajúdó nő sikoltásától, olyan volt, mint a bagoly-sivítás,
és figyeltem egy bárány első bégetésére,
egy kisgyerek első nyöszörgésére,
magában énekelgető anyámra,
a fiatal bányász szenvedélyes torkából kitörő első tenorhangra, ő már akkor régen a halálba itta magát,
és idegen beszéd első szótagjaira
vad, sötét éjszakán.

De több, mint mindezek,
kevesebb, mint mindezek,
az önkívületbe esett hímteknőcnek
ez az utolsó,
furcsa, gyönge nyögése üzekedéskor,
ez a csöpp hang az élet látóhatárának legtávolabbi pereme alól.

A kereszt,
a kerék, melyen csöndünk először megtört,
a szexualitás, mely megtörte tartásunkat, magányos sérthetetlenségünket, mély csöndünket,
kitépve a kiáltást belőlünk.

A szexualitás hanggá tör mindnyájunkat, kiáltozni kényszerít a mélységeken át, kiáltozni, kiáltozni a kiegészülésért,
énekelni és szólni és énekelni újra, hogy választ kapjunk, hogy ránktaláljanak.

Mert ami szétszakadt, újra egésszé kell válnia, miután olyan sokáig kerestük, ami elveszett;
ugyanúgy kiált a teknőc, mint Krisztus, mint Ozirisz az elhagyatottságból:
hogy ami egész volt, szétszakadt,
hogy ami kettévált, újra egybe kell forrnia az egész világmindenségben.

Fordította Tornai József

Ion Mureșan: Hideg

Az emlékezet határain olyan hideg van,
hogy ha egy hattyút lelőnének,
a sebben ellakhatna egy öregember.

Az emlékezet határain annyira hideg van,
hogy csak a szomszédok állnak ki derékig falisztben és énekelnek,
csak a szomszédok - zöld tűznyelvek gyanánt.

Fordította Jánk Károly

Amy Clampitt: A hurrikán peremén

Száguldva érkeznek a forgó
szelek az eső suhogó
lasszóival s csörgődobjaival.
Szétszaggatott, sár-sötét
rongyok: Karib-tengeri

kumulusz fodrai húznak,
húznak. Délutánra a mosott
ég áttetsző foltjai kezdtek
nyiladozni fönn, mediterrán
tisztaság-ablakszemek,

rajtuk át fiatal szelek
párás cicomái, folyékony
lábnyomok, repülve, csipkeszárny
levélárnyak fényesülte
és fakulta. Iker fuvalmak

helyben kavarulnak: piruett
tölcséreivé rim-rom
lim-lomoknak. Ragyogva
ér véget a nap, felhő-ruhatár
elcsomagolva. Alkonyóra

egy-szál holdja: mintha
mosodacégérnek volna kiakasztva,
jele mégis, hogy íme, a
könnyűség is hogy tud sulykolni,
lucskolni, csavarni és mángorolni.

Fordította Tandori Dezső

Tristan Tzara: Még távolabb

   Van valaki, aki néz bennünket.
   Van igazi virradat a poros szájában. Van átlátszóan emelkedő víz, amíg mi, számtalanul sokan, beteljesedünk az örömkikötőben.
   Az állhatatos fej ekevasa.
   A falevél kaptár.
   Szél, szél. Ki ne rohanna elevenen a takarmányozási sztélére, amikor a kakas magát csodálja a jelzések déli széttépettségében?
   Nevedhez kapcsolom a hangom markait, fölfedem majd neved, mely az örömé és akarok folytonosságáé a világ szorításában, ott az öröm. Nincs meghátrálás. A szemek mind eltöröltettek a keblek ködében. De még semmi sincs elveszve, Van egy erős ország az idő keserűsége mögött, a rettenetes hajnal fogata.

Fordította Parancs János

Eugenio Montale: Őszi barlangok

mikre holdtavasz száll le, s ragyogást hint
csipkéire mindannyi szirtnek,
toboz-résekre, kiterített, 
tépett háló-káprázatokra,

egy kéz jósága vissza-vissza jár még
a megfagyott vidéken,
átkel a messzi égen
a fénylő horda, s mindünket kifosztja.

Fordította Kálnoky László